A fenti az egyik a Sajtófotó kiállításon szereplő képeim közül. A képek a Magyar Nemzeti Múzeumban láthatók 2008. május 1-ig. (413 szerző pályázott, 9223 db. felvétellel)

„Van a fotózásban – vagy minden művészi tevékenységben?, de ne má, hogy megmondjam éppen most, mi és mi nem a művészet -, van benne valami münchhausen bárós, magunkat a hajunknál fogva fölemelni. Szoktam kajánul megjegyezni, hogy nincs mese, az újságírónak a valóságot kell tükröznie, ami korántsem olyan egyszerű, mióta kiderítettük, hogy a valóság függ a szemünktől. Ránézünk és megváltozik; elpirul, elpirul örömében, dühében, kiszolgáltatottságában, magányában, boldogságában, rémületében, vacogásában, ölelésében – ez a pír, ami ott van aztán minden jó fotón.
Egy arc, egy röhejesség, egy vígság, egy megrendültség, egy gyávaság, egy panelmalac, egy gárda, egy balettcipő, egy kis Árpádsáv, egy kis Nagymagyarország, egy lélek, egy tiszavirág, még egy, még egy, egy zászló, egy sár, egy szikla, egy béka bazedovos szeme, egy gyerek bazedovos szeme, benne egy Isten, egy tömeggyűlés, egy magány, egy hamisított Puma-cipő, egy kínai katona, még egy arc, riadt, politikusé, egy bonvivános arc, politikusé, egy árnyék, politikusból, egy másik árnyék, nem tudni, kié, talán egy bolondé, egy aluljáró, egy Üllői út, egy pucér popsi, nem politikusé, egy rendőrség, kicsinyítve, egy hegedű („asztalnál meghal”), egy sztárügyvéd, egy sztárránc, egy pezsgő, egy hajléktalan, egy demagógia, aztán amikor nem tudni, mert nem érdekes, hogy mi: csak van egy kép, mintha esne, mintha menne, mintha fényne, mintha fájna, mintha szépne, mintha vége.”

Az idézet Esterházy Péter megnyitójából való, amely teljes terjedelmében olvasható a neten, ajánlom mindannyiuk szíves figyelmébe.