Beszélgetés Benedek Miklóssal a Tingli-tangliról, a kabaréról

A magyar irodalom színe-java a kabaréból indult. A „Kékszakállút” is kabaréban mutatták be először, egy matinén. Ment vagy kétszer és halálra bukott, mint egy mostani posztmodern. Én olyan színházban hiszek, amelyben mindenkinek megvan a maga sikere. Megvan a nagy feladata és az alázata a kolléga sikere iránt.

– Ahogy néztem az egyik próbátokat, a Piccolo Teatro di Milano híres, hagyományőrző Goldoni előadása jutott eszembe: ahogy az őrzi az évtizedekkel ezelőtti rendezői elképzelést, Giorgio Strehler gondolatait a commedia dell’arte-ról. Ezen a párhuzamon töröm a fejem, nem tudom jogos-e?

– Talán, részben. Ők úgy játszottak Goldonit, ahogy ma már nem.

– Ti pedig kabarét, ahogy ma már nem, vagy ritkán.

– Ebben az értelemben jogos a párhuzam. És abban az értelemben is, hogy a kabaré része a magyar színházi palettának, ahogy Goldoni, vagy a commedia dell’arte az olasznak. Ugyanakkor a kabaré nem ilyen volt, ahogy mi mutatjuk, legfeljebb csak egy-egy szám. A hagyomány az, hogy a függöny elé kijön a konferanszié, bekonferálja a számot, lemegy a jelenet, függöny, aztán jön egy sanzon, egy revükép, vagy artisták, zsonglőr, egy dizőz, aztán egy bohózat, a konferanszié pedig mondja közben az okosságokat. Ilyen egységben, ahogy nálunk látod, csak ritkán készült kabaré. Mi ezekből a számokból egy mai színházi előadás létrehozására törekedtünk. A mai napig sokan gatyaletolós viccelődést értenek kabaré alatt. A mi célunk az volt, hogy megmutassuk a kabaré értékes, irodalmi oldalát.

– Bizonyítandó, hogy a kabaré nem szellemtelen, unalmas, van létjogosultsága, értelme, és jövője – téged idéztelek. De nem tudom elhinni, hogy ez bizonyításra szorul, hogy nem magától értetődő.

– Pedig nem az. Egyáltalán nem magától értetődő, különösen, ami a kabaré jövőjét illeti. A Mikroszkóp próbálkozik, de Sass József szerint, ha ő irodalmi kabarét csinálna, az legfeljebb tíz előadást élne meg. Az irodalmi kabaré nincs az érdeklődés középpontjában, kicsúszott alóla a talaj.

– Témában nincs hiány…

– Nehéz ma viccelni, mert az élet elképesztő tempóban és sokkal nagyobb dolgokat produkál. Minden napra jut valami borzasztó újsághír, borzasztó tragédia, borzasztó terror, lövés, sikkasztás, csalás, megcsalás, lopás – már nem tudja az ember követni. Kinyitod a tévét, hallgatod a parlamentet, az nagyobb kabaré, mint bármilyen írás. Megnézel egy csevegő műsort, egyik hülyeséget mondják a másik után, az ember „röhög” rajta.

– De ezek legfeljebb egy napig, egy hétig érvényesek.

– Ma többnyire neveken viccelődnek, vagy valami gusztustalan dolgon, vagy a szexen. Ritka az olyan kabarétréfa, mint amiket mi idézünk. Nagy sablon azt mondani, hogy a világon semmi nem változott a magyar történelemben és az életünkben, de mégis csak az a filozófiája az előadásunknak, hogy Molnár Ferenc, Szép Ernő, Ady Endre, Karinthy Frigyes és a többiek, valóban annyira pontosan látták ezt a világot, hogy örökéletű dolgokat írtak meg. Nem hiszem, hogy tudták, de valószínűleg sejtették, hogy száz év múlva is ugyanazok a problémák lesznek jelen az életünkben. Az mindenesetre tény, hogy a magyar irodalom színe-java a kabaréból indult. A „Kékszakállút” is kabaréban mutatták be először, egy matinén. Ment vagy kétszer és halálra bukott, mint egy mostani posztmodern. Szép Ernő egyfelvonásosait is kabaréban mutatták be. A Bábszínház című jelenet hasbeszélője például, amit nálunk Szacsvay ad elő, Rózsahegyi Kálmán nagy szerepe volt.

– Tehát a Tingli-tangli egyszerre kabaré és színháztörténet.

– Igen, de nagyon remélem, hogy elsősorban egy ma érvényes színházi előadás.

– Már édesapád is gyűjtötte a szövegkönyveket, kottákat?

– Nem. A hagyatékából maradt rám néhány jelenete, egy-egy könyv, de ő nem gyűjtötte ezeket.

– De a szereteted és tiszteleted a kabaré iránt, gondolom, családi indíttatású.

– Persze. Még nem voltam három éves, de apám már vitt magával haknizni, Kulich Gyula színpad, Budai Parkszínpad… Egy idő után csömöre lett az egésztől. Mint sikeres színész, magánszámai lettek: képzeld el, minden áldott nap ugyanazt megcsinálni. Vasárnap kétszer, háromszor.

– Neked viszont a kabaré így lett a gyerekszobád. Közelről láttad a nagyokat: Kellér Dezsőt, Brachfedl Szigfridet, Darvas Szilárdot. Murányi Tünde mesélte, aki veled dolgozott, mikor még tanítottál a Színház és Filmművészeti Egyetemen, hogy csupa olyan dolgot ismertettél meg a növendékekkel, amit máshol és mások ma már nem tanítanak. Látom, ingatod a fejed, lehet, hogy ezt túlzásnak érzed?

– Igen, kicsit túlzás.

– De lényegében mégsem.

– Egy színházba bekerülni az már egy kész kabaré, úgyhogy van honnan tanulni.

– De vannak olyan szakmai fogások, amitől én majd olyannak látom az egészet, mintha kisujjból ráznátok ki.

– Az a legnehezebb.

– Míg ha valaki ilyet nem tanul, akkor…

– Nézd, ez azért érdekes, mert az igazi kabarészínészek ritkán végeztek nagy iskolát. Ott sündörögtek a színház, a kabaré körül. Fiatal korukban látták a vándorkomédiásokat, a fregolikat – beleszerettek a műfajba. A Boross Géza, aki a legnagyobb kuplé énekes volt – megjegyzem manapság már kuplét sem írnak – kínszenvedések árán lett sikeres. Írja a könyvében, milyen nehezen jutott előre, míg végül bekerült a Nagy Endre kabaréjába. A Steinhardt Géza, Gyárfás Dezső, a Vidor Ferike és a többiek sem úgy indultak, hogy elvégeztek négy-öt év főiskolát. Apám sem végzett színi iskolát. Valahogy ösztönből rátaláltak a stílusra, a közönség előtt tanulták a szakmát. Improvizáltak. Mondták a poénokat, a jókat megtartották. Persze kitűnő írók hozták a szövegeket, sokszor kifejezetten egy-egy színészre írva. Valahogy így alakult a műfaj.

– Benned mi tartja életben az érzést, hogy kabarét kell csinálni?

– A világon semmi. Nem vagyok szakbarbár. Járok az antikváriumba, gyűjtögetem az anyagokat, veszek egy-egy lemezt, és, ha van valami mód, alkalom, megpróbálok csinálni belőlük valamit. Mondjuk, összeállítok egy estet egy osztálynak. Nem szoktam jelentkezni, fölkérnek. Olyan ez nálam, mint egy hobby. Van, aki pecázik…

(eosz)